2010. nov. 26. 2:13 - írta poku

Már az index is megírta, hogy szokatlanul kemény lesz itt a tél. Azt hiszem, mégis hasznát fogom venni az otthoni télikabátomnak:D

Már az érkezésem sem volt problémamentes, köszönhetően a nagynevű Easyjet fapados társaságnak, amely nem tudom, hogy csak a válság miatt keményített be, vagy már eleve ilyenek voltak, mindenesetre nem szarral gurigáznak, ha lóvéról van szó, az tuti. Én naivan, más fapados társaságok (Wizzair, Aer Lingus, Ryanair, Malév) járatain tett utazásaimból okulva csomagoltam indulás előtt, és már a check in-nél derült ki, hogy ízidzsetéknél a laptop is kézipoggyásznak számít. Akkor lett volna esélyem, hogyha a laptoptatyóból és az eleve tömött hátizsákomból egy poggyászt csinálok, ami bele is fér a kézipoggyász méretének ellenőrzésére felállított fakkba (akinél egy halvány esély is látszott a méretbeli problémára, azonnal beletetették a mércébe), vagyis esélytelen voltam. Így viszont a hátizsákom ment rendes poggyásznak, ami plusz csomagdíj, a helyszínen természetesen sokkal drágábban, plusz túlsúly, kilónként számlázva, ugye. Maga a hátizsákom feladása a pultnál másfélszer annyiba került, mint a repjegyem eleve. Arról nem is beszélve, hogy csak euróban vagy forintban lehet fizetni, nálam meg csak font volt akkor... és a reptéri valutaváltók árfolyama sem a legjobb. Szóval, ettem a kefét rendesen.

Később kiderült még, hogy ha a duty free shopban vásárolsz, akkor is csak egy kézipoggyász van benne a jegyed árában. A shopban vásárolt cuccoknak bele kell férniük a nálad lévő és előzőleg lecsekkolt kézipoggyászba, ellenkező esetben még lehúznak valami 20 euróra, még mielőtt felszállhatnál a szállítóbuszra. (jah, és amióta EU tagok vagyunk, EU-n belül a Duty Free shop sem duty free... )

Ittlétem során hajlamos voltam és vagyok összehasonlítani az itteni körülményeimet az írországiakkal, ennek alapján a mostani próbálkozás nehezebb feladatnak tűnik, és persze az otthonmaradottak körülményei is gyökeresen mások. London drágább, mint Limerick, mivel nem étteremben dolgozom, számottevően többet kell költenem kajára, ráadásul a jatt sem egy kategória, a Spurben egy erősebb hétvégén több jattot pakoltam zsebre, mint itt egy egész hónapban. Amíg Szapiéknál lakom, addig a lakásköltségem az egyetlen pozitív index, de ez sem tarthat sokáig, így is extrém hosszú már az ittlétem.

A brit rókák és mókusok látványa mint újdonság, két hét alatt elmúlt, azóta közömbös, mint otthon a kóbór kutyák és macskák látványa. Viszont az első 48 órám alatt láttam Rolls Royce-t, Bentleyt, Nissan Figarót, hallottam magyar szót általam nem ismert személy szájából. A magyarokról még mindig sokkal inkább Puskás neve ugrik fel az ittenieknek, és a tokajit is ismerik errefelé, - a BB-t is, meglepő - sőt, engem meglepett, mennyi bort és fröccsöt isznak az angolok. Nomeg, hogy mennyien vannak magyar felmenőkkel errefelé. Igaz, hogy a tudaton kívül más gyakorlatilag nincs köztük és az óhazával, de ezt, hogy magyar származású valaki, azt nagyon hamar és nagyon lelkesen közlik az emberrel:)

Az íreknél sem volt épp világverő az adminisztráció, szidtam is eleget, de itt súlyosbítva van azzal, hogy London ugye gigapolisz. Annak ellenére, hogy az első dolgom volt, hogy elmenjek intézni az itteni adószámomat és bankszámlámat, az adószámom legalább már elkészült (6 hétbe telt, Írországban ha jól emlékszem, 20 perc volt...), az ezt igazoló kártyát majd egyszercsak küldik, a szám anélkül is él, dolgozni lehet. A bank viszont nehezebb eset, gyakorlatilag ha be lennék jelentve, nagy gázban lennék, ugyanis még mindig nincs bankszámlám.

Első dolog volt elmenni az egyik - legjobbnak mondott - bankba, hogy: hello, kéne nekem bankszámla. Talán ott szúrtam el a dolgot, hogy nem akartam semmilyen dombornyomott hitelkártyát sokezer fontos kerettel, meg semmilyen extra dolgot, csak egy olyan kártyát, amilyenem Írországban volt: adva van egy számla hozzá, és egy olyan kártya, ami csak és kizárólag ATM-ből való készpénzfelvételre használható, másra nem, még vásárlásra sem. Errefelé egyébként nagyon kell vigyázni azért, hogy - ugye más hagyományok, más módszerek - le ne húzzanak pénzzel. Példának okáért, ha az ember készpénzt akar felvenni, és nem tudja, mennyi van a számláján, és mondjuk csak egy fonttal, vagy akár néhány pennyvel többet igényel, mint amennyi a számláján van, akkor nem úgy van, mint normális országban, hogy az automata nem adja ki a kívánt összeget, nem. Itt kiadja. Viszont a felvétel pillanatában felszámláz a pluszpénz felvételéért huszonöt fontot. Amit, ha az ember nem vesz észre, és csak annyit tud, hogy mennyi lóvéja jött a kártyájára, és azt elkölti, vagy csak simán nem nézi meg, hanem reflexből veszi le a pénzét, akkor egy több száz fontos adósság a bank felé nagyon hamar, pár hónapon belül létrejöhet, és szólni róla nem fog senki, csak majd az ügyfél csodálkozik, ha kézhez kapja a számlaértesítőjét. Elmentünk, érdeklődtünk mi kell, még aznap délután vissza is mentünk, egy befogadó nyilatkozattal Szapyék részéről, és egy önkormányzati számlával, ami a cím hitelességét bizonyítja. A fiókban elvették, köszönték szépen. A HQ viszont kiküldött egy hónappal később egy levelet, hogy a cím hitelességének dokumentumával van valami hasfájásuk, vinni kell nekik mást, a választás ezúttal a másik opcióra, a közüzemi számlára esett, melynek nem szabad régebbinek lennie három hónapnál. Igen ám, de itt a közüzemek háromhavonta számláznak, ergo csak a legutolsó számla az, amit elfogadnak. El is vittem, a fiók elvette, mondták, hogy OK, de azóta nagy csend van. Abból ítélve, hogy Sarah az első alkalommal eljött velem, és nyitott magának is egy számlát, amit egyébként neki ott és akkor létre is hoztak, a múlt héten zárolták, nem megfelelően hitelesített cím miatt, valószínűleg az én próbálkozásom is újfent elhasalt, egyelőre ismeretlen indok miatt, valszeg mivel utolsó hónapos volt a háromhavi villanyszámla, megvárják, amíg az is letelik és bekérik az újat. Asszem egyébként nem lesz náluk számlám...:S

Az internettel egyébként voltak problémák, de egyszer csak egy véletlen folyamán kiderült, hogy a lakással szemközt lévő pubban szintén van vendégek számára ingyenesen használható wifi szolgáltatás, és egyszer kellett átmenni laptoppal, venni egy sört, elkérni a kódot, azóta itt a lakásban is van hozzáférésem:)

 

2010. nov. 26. 1:46 - írta poku

Igazság szerint mindig csak halogattam az írást, aztán most már akkora lett a sok
újdonság miatt a terjedelme, hogy kettőbe kell kapnom valószínűleg.

No, de kezdjük az elején. Az október úgy látszik, időről időre új munkahelyet jelent. Most is, igaz a második felében, 25-én egy bárban, a pult mögött elkezdtem dolgozni.

Mondhatom, hogy peches vagyok, mert sokáig kellett várni az első lehetőségre. Limerickben egy hónap alatt megvolt az állásom, voltam össszesen két interjún. London ebből a szempontból más, pl. az íreknél az álláscentrumban egész nap kevesebb ügyfél volt, mint az itteni kerületiben egy óra alatt. Egyik alkalommal nem szűkítettem elég gondosan - csak úgy nagyjából - a keresési feltételeket, az elmúlt hétból több mint 13.000 állást listázott ki a gép. Szóval: rengeteg lehetőség, de rá rengeteg jelentkező; más stratégiát kell kitalálni az állásvadászathoz.

Mondhatom hogy peches vagyok, mert voltam interjúkon, csináltam próbanapokat éttermekben, amelyek igen élénken emlékeztettek a Spurre, viszont pozitív eredmény
nélkül.

Mondhatom hogy peches vagyok, mert a munka, amit végül találtam, feketemunka, ami itt elég meglepő. Ciarannak mikor mondtam, hogy gyanakszom, el sem hitte először. Igazából nem vagyok benne teljesen biztos, hogy illegálisan alkalmaznak, de vannak elkeserítő jelek, és semmi biztató e tekintetben. Sürgősen kell másik munka, ami így, karácsony közeledtével elég rizikós.

Viszont mondhatom, hogy szerencsés is vagyok bizonyos szempontból. Egyrészt, hogy egyáltalán: van munkám. Igaz, hogy leginkább a zsebből zsebbe módszer miatt, de a fizetés sem rossz, egy kezdőhöz képest. A másik, hogy bárpultos melót szereztem, és - talán igaz, talán nem, januárban kiderül - még egy supervisori pozíciót is meglebegtettek (velem ötfős a csapat, a mostani manager saját vállalkozást kezd, a supervisor lesz a manager, a két lányból az egyik egy másik állás miatt kevesebb órát fog kérni/kapni, a másik pedig február környékén tervezi hazaköltözni. szóval még össze is jöhet.). Ha abból a szempontból nézem, hogy egy srác, aki szintén végzett a bártendersuliban és Londonban landolt, ő olyan munkát talált, amivel egy bárban dolgozik, ámde nem bárpult mögött, csupán poharakat gyűjtöget az asztalokról egy melegbárban, az én esetem kifejezetten sikersztori.

A hely egyébként tanulásra, rutinszerzésre teljesen alkalmas, hétközben csendes, nyugodt, hétvégén forgalmasabb hely. Nem a bulizó, magukat hamar szétcsapni vágyó fiatalok helye, sokkal inkább a munka után egy sörre betérő irodista/ügyvéd/stb. vendég a jellemző. A csapat kissé sajátságos, az itteni emberek furcsák, de majd hozzászokom lassan. Van a kollégák közt egy török csaj, aki az első időszakban a vendégekhez barátságosabb, mint hozzám, igaz, hogy szabadságon volt, mikor kezdtem, és fogalma sem volt arról, hogy új ember érkezik. Szerencsére pár hét közös munka azért javított a hozzáállásán. A manager egy olyan srác, aki mikor szembe jött az utcán, elnézett mellettem, hogy ne kelljen köszönnie, és emellett is vannak érdekes húzásai, a supervisor pedig egy egyébként jófej srác - ő a legfiatalabb - akinek az apja Marokkóból jött Londonba egy generációval korábban, és letelepedett, angol feleséget találva. A srác nem tartja a kapcsolatot az apai ággal, elmondása szerint 22 unokatestvére van, akik halat árulnak a marokkói piacon, és semmilyen közösséget nem érez velük. Jah, és ennek a srácnak van egy kétéves fia, egy tönkrement házassága, és ha januárban kinevezik managernek, akkor valszeg megkapja a manageri szállást a bár fölött, és végre elköltözhet a szüleitől (23 éves). Alapvetően kissé zavar, hogy a manager, akinek egyfajta vezetőnek és példamutatónak kellene lennie, ennyire nem az, de talán ezzel még együtt tudok élni, bár a török lány szerint ez a legfőbb oka, hogy a bárban az átlagos hosszúságú időtartam, amit a dolgozók eltöltenek, az 4-6 hónap. A srác pedig általában az irodában ül a Facebook előtt, vagy lejátszási listát szerkeszt. Mivel januárban akarja saját marketing cégét beindítani, gyanítom ért hozzá, viszont olyan "lounge-music" listákat dob össze, hogy az én zeneileg amúgy mindenevő és viszonylag toleráns ízlésemnek is sok egy kicsit, annyira szar. Persze nem minden szám, egy-egy Moby vagy Yonderboi becsúszik a többi közé, de ezzel csak a kontraszt nő. Biztos az a célja, hogy az emberek inkább beszélgessenek, mintsem hogy erre a szarra figyeljenek oda, és ugye ennek a zene maximálisan meg is felel. A csapat negyedik tagja pedig egy magyar lány. Jó azért, ha van valaki, akivel a félreértés veszélye nélkül tudsz beszélgetni munka közben:)

Hétfőtől csütörtökig a vendégek 70 százaléka ugyanaz az ember, aki meló után - neadjisten ebédszünetben - ugrik át hozzánk egy sörre. Ismerősök, az utcán, boltban is köszönnek, névről ismerjük egymást. Vannak azért a vendégek között is érdekes arcok; van egy pacák, aki meló után nem megy haza rögtön, hanem hozzánk jön, merthogy otthon nincs fűtés. (Britanniában most épp rekordhideg van egyébként...), de rengetegen járnak azért kocsmába, mert az ilyen helyeken általában van: wifin keresztül internet és kábeltévé, ami angolország révén főleg sportcsatornát jelent. A gázabb vendégek közé tartozik egy fickó, aki mindig kétszer fél pint sört iszik, de már eleve részegen érkezik, minden szerdán, valszeg van egy heti bejáratott kéktúrája:) meg az, aki körmöt vág sörözés közben, - jójó, nem egy intim cselekedet, vagy valami, de akkor sem biztos, hogy társaság kell hozzá, ráadásul ugye fennáll a veszélye annak, hogy egy körömdarab rossz helyre pattan - vagy azok a fiatalok, akik először megkérdezték, hogy babakocsival be lehet-e jönni, majd két pár, egy-egy ránézésre kb. kéthónapos csecsemővel tért be hozzánk egy könnyed kocsmázásra. Én meg igyekeztem nem feltűnően nézni őket, és magamban tartani, hogy két hónapos korban lehetőleg ne ültessük a gyereket, mert nem feltétlen tesz jót a gerincének, ugye...

Múltkor bejött három fiatal közelkeleti srác, és az első kérdésük: árulunk-e alkoholt...? Hát, azért meg tudtam állni, hogy ne röhögjek fel hangosan, végülis ez
ugye egy bár, mögöttem megvilágítva három polcon az italosüvegek: 18 féle whisky, 15 féle vodka, 12 féle rum, meg a resztli, előttem sörcsapok rengetege... mindenesetre mielőtt tovább léptünk volna, személyit azért kértem tőlük.

Meglepően sok bort és fröccsöt isznak ezek a szigetországiak egyébként. Szóval, van még újdonság ebben a szakmában számomra:)

2010. szept. 29. 15:43 - írta poku

Három hete kezdtem el írni ezt a posztot is, több is már. Valahogy sosem volt kedvem hozzá, de most már megemlítem, hisz így utólag valamivel könnyebb. Az egyéves munkakeresési mizériának véget egy - remélhetõleg sokkal rövidebb - újabb álláskeresési idõszak vet, ezúttal Londonban. Minden szempontból - idegi, türelmi, anyagi - végkimerülés szélén álltam/-tunk, és attól, hogy munkanélküli vagyok sokáig, nem leszek a munkaerõpiacon kapósabb. Emiatt jött végül az utazás, melyet meglepõ módon a közeli és távoli környezetemben mindenki ellenérzéssel fogadott, és igyekezett lebeszélni szüleim - "ahogy gondolod, fiam" - és unokabátyám kivételével.

Érdekes dolog, hogy hiába keres valaki, pl. én éven keresztül valami melót, nem jön össze, aztán mikor ismerõsöknek elmondom, hogy mi van, hogy megyek, azonnal tudnak lehetõségeket sorolni az alig elviselhetõtõl a hihetetlenig. Ez amúgy sem sokat lendített repülési szándékomon. Persze, van lehetõség Magyarországon is, remélem lesz akkor is, ha a visszatérés ideje jön el.

18-án, szombaton landoltam Gatwicken, Chubs és Sarah eljöttek értem, most az õ jófejségükbõl kifolyólag van szállásom. Mobilszám megvan, bankszámla, NIN folyamatban, vagyis hajrá az álláspiacon. Az utazás meglehetõsen rázósra sikerült, bár ennek története két héttel korábban kezdõdött.

Ugyanis az esélyeim növelése szempontjából beiratkoztam egy kéthetes intenzív tanfolyamra, melyen italkeverést tanultam és végén sikeres vizsgával bármixeri képesítést szereztem. Anno direkt úgy iratkoztam be a tanfolyamra, hogy még az elutazásom elõtt meglegyen a vizsga és az okirat is kézben, ez szerencsével sikerült is.

Viszont a tanfolyam jellegébõl adódóan egyrészt intenzív volt, másrészt a készített produktumokat el is kellett fogyasztani, hisz szóltak elõre, olyan mixer nincs, aki absztinens, vagy nem ismeri az italait és az alapanyagokat. Emiatt viszont hiába csak napi négy óra volt a tanfolyam, a nap többi részében sem tudtam intézni semmit, sem kocsival elmenni bevásárolni, sem semmi hasonlót. És mivel a vizsga napján is volt oktatás, és az az utazásom elõtti napon ért véget, ezért szombatra jutott minden olyan elintéznivaló, ami feltétlenül fontos volt, hogy meglegyen, hogy könnyebbé tegye az otthonmaradók napjait, amennyire csak lehet.

Legutóbbi poszt óta Domi rengeteget nõtt, fejlõdött. Ezt egyvalaki nem látja így, a gyerekorvos. Amíg mindenki dícséri, hogy milyen kis vasgyúró a srác - van egy orvosi zárójelentés, ami szintén ezt a szót használja - addig a gyerekdokker azzal paráztat minket, hogy nem nõ eléggé, és súlykontrollra rendelget vissza állandóan. Múltkor összeállított egy olyan étkezési rendet, hogy a gyerek egész nap ha evett volna, akkor sem tudja teljesíteni. Mindenesetre ha legközelebb visszük ellenõrzésre, jól bekajáltatjuk elõtte való két nap, aztán hátha utána már végre nem akadékoskodik a doki, és visszatérhetünk a normális, minden érintettnek megfelelõ étkezési rendhez.

Merthogy már étkezik Domi, július eleje óta nem csak anyatejet vesz magához, sõt azóta már tízféle zöldség- és gyümölcsfajtát is bepróbált, különbözõ kombinációkban. Megtanult pohárból inni - kinek kell itt csõrös pohár? - és pár hete már mászik. Olyan korszakában van éppen, hogy rengeteg új dologra lesz képes rövid idõ alatt, pl. két nappal az utazás elõtt sikerült magától ülnie is, sõt, Melinda hívott, hogy már felhúzta magát a járókában álló helyzetbe is egy rövid idõre. Tegnapelott pedig kibújt az elsõ fogacskája is. Imádja a kocsikat, fõleg a fehér és piros autókat, de megismeri és kifejezi az örömét, ha meglátja a családi járgányt. Azt hiszem, szeret autózni, ha nem megyek lassabban hatvannál, egész jól elvan hátul az ülésében. Szóval még mindig napról napra fejlõdik és nagyon nehéz õt és Melindát elhagyni, még ha lehetõleg nem túl hosszú idõre is. Remélem, meg fog ismerni, ha legközelebb találkozunk.

Voltam fogásznál is. Volt pár függõben lévõ fogproblémám, és az ilyet jó elõre rendezni, nehogy úgy járjak, mint Írországban, hogy ott gyulladt be a fogam és hazajöttem hogy megcsináltassam. Konkrét kéréssel és tartható ütemezéssel készültem a fogászhoz, de hihetetlen volt, ahogy rárepültek a pénztárcámra, mikor szóltam hogy külföldre utazás elõtt állok. Négy fogamat akartam megcsináltatni utazás elõtt, két alkalommal két-két fogat, erre a nõ elsõ alkalommal belekezdett mind a négybe szimultán. Persze elõtte csinált egy fogpanorámát, merthogy az elõzõ túl rég volt, az egyik fogam - pár nappal elõtte lyukadt ki - kapott egy orálkamerát, egy lokális fogröntgent, meg a munka végeztével még egyet. A munka pedig egy ideiglenes tömés volt, amit két nappal késõbb csináltak meg véglegesre. És persze találtak még három fogat, "amit meg kell csinálni mindenképpen mert baj lehet belõle". Na persze. Nem engedtem azokba belekezdeni, így is 80.000 ft felé közeledett a két kezelés számlája. Asszem nem feltétlenül hozzájuk megyek legközelebb.

2010. júl. 16. 1:23 - írta poku

Telik az idő, és bár sok minden nem köti le a figyelmemet, azért most különösen sok évforduló következik hamarosan. Példának okáért Domi betöltötte a hatodik hónapját. Már forog ide-oda, hasról hátra és vice versa, két alkalommal már kúszni is láttuk, bár ez még nem a tudatos haladás, csak valami olyan mozgás, aminek révén előrehaladt. Hat és fél kilós a srác, és ha azt vesszük, hogy általában duplázzák féléves korban a súlyukat a babák, a 3,25 kg. az egy korrekt normál születési súly, szóval zárkózik felfelé rendesen.

Nem találta meg a szájában, amit keres, sőt újabban a lábujjait is beveti a kutatás során, már két foga azért kitapintható:) Mostanság kezd rácsodálkozni, hogy neki keze van, annak végén meg ujjak, és ez - valamint egy felnőtt keze - képes hosszú tízpercekre lekötni. Emellett elkezdtük az anyatej melletti hozzátáplálást is, a jonagold alma nem ízlik neki, de azért megeszi hálistennek. Jövő héten őszibarack jön.

Mivel korababa, sokkal több orvosi vizsgálatra kell vinnünk, mint egy normál születési időre jött babát, és mivel baja nincs, általában ezek rutinvizsgálatok teljesen negatív eredményekkel. Sokszor nekikezdtem már egy egészségügyi posztnak, de annyira sok lenne, hogy inkább feladtam. Inkább maradok az alkalmankénti megemlékezéseknél, mint most is. A gyerekdoki szereti ijesztgetni a szülőket, kiszúrt valami szívzörejt a srácnál. Tegnap voltunk kardiológián, az ottani orvos is hallotta a zörejt, és megállapította, hogy van, de nem vészes, nincs vele mit tenni, és még kontrollra sem hívott vissza. Van, nem okoz bajt, kész. A vizsgálat közepén elment az áram, még szerencse, hogy az ultrahang elemeit az asszisztensnő papíron rögzítette, így nem veszett el. Kifelé menet még láttam, ahogy a Windows 95 scandiskje elkezd futni, mikor újra volt villany, röpke 35 percet kellett várnunk, mire kész lett a vizsgálat eredménye. Jó fejek voltak a dokik, nem akarták, hogy a semmiért még többet várjunk, ezért megcsinálták wordben, bár figyelmeztettek, hogy mivel a rendszer még 35 perc után sem állt helyre, a rendszerük a mi leletünket nem tartalmazza, és reprodukálni sem tudják, úgyhogy vigyázzunk rá nagyon.

Voltunk Balatonon egy hétig, kikapcsolódni. Igazából fárasztóbb volt, mintha maradtunk volna. Domi kizökkent teljesen, borult a napirendje, nyűgös volt, amit a fogzás és a meleg csak súlyosbított. Mire viszont ott kezdte volna megszokni a környezetet, letelt a hét és költöztünk vissza. Az újra ittlétet viszonylag hamar, két nap alatt sikerült megszoknia, azóta nagyjából a régi kerékvágásra is újra ráleltünk.

Érdekes módon Keszthelyen futottam össze egy volt gimis osztálytársammal. Egy hónapja volt az elmaradt tízéves érettségi találkozó pótlása, úgyhogy ez egy szokatlanul gyors viszontlátás volt. Az osztálytalálkozó egyébként jól sikerült, meglepően - bár nem volt teljes létszám, mint legutóbb - és a legérdekesebb momentum számomra az volt, hogy nagyjából minden résztvevővel beszélgettem több-kevesebb ideig, és amíg mindenki megjegyzéseket tett a súlyomra, hasam körméretére, stb., senkinek nem tűnt fel, hogy közben szemüveges is lettem, pedig egész idő alatt rajtam volt a pápaszem.

Évfordulója közeleg annak is, hogy megtértem a zátonyról, egész pontosan jövő héten lesz a napja. Nem hittem volna tavaly ilyenkor, hogy egy év kevés lesz normális munka találásához, és egyre égetőbb a "hogyan tovább", hisz ez az állapot nem tartható fenn már sokáig. Kevés ideig is alig. Ha ultragyorsan nem találok munkát, újra opció lesz a külföldi melózás, ami tavaly sem volt egyszerű, de most már Domit is el kellene hagynom egy időre, ami méginkább nehezíti a dolgot, mert ki tudja, mennyi idő múlva tudnak Melindával utánam jönni. Mindenesetre egy gyors és jó magyarországi állás megoldaná a problémát, de egy év sikertelenség után nem csoda, ha szkeptikus kezdek lenni... Őszhöz képest tavasszal legalább már voltak állásinterjúim is, de ismerősök ajánlásai révén sem tudtam elhelyezkedni sehol. Azért remélem a legjobbakat, optimizmusom töretlen. A hollandoknak meg legalább az ezüst összejött a VB-n.

2010. jún. 20. 0:59 - írta poku

Rámjárt a rúd az elmúlt időszakban olyan szemszögből, ahonnan nem vártam. 1997 óta, amióta jogsim van, eddig egyszer igazoltatott a rendőr, soha egy csekk, egy fénykép nem érkezett, max a parkolóellenőrök kaptak el, ha nem figyeltem eléggé. Az elmúlt két hét során viszont a különböző autóhasználatból fakadó büntetési tételek 70.000 ft-ra rúgnak.

Ráadásul mindkettő miatt olyan érzés van bennem, hogy: igen, tudtam a szabályokat, vétettem ellenük, így hát ne csodálkozzak, hogy ez történt. Nem is csodálkozom, viszont bosszant pár dolog.

Az egyik tétel 10.000 ft, a ház előtt rótta rám a közterület-felügyelet, egy tábla figyelmen kívül hagyása miatt. A házunk előtti utcán régen mindkét oldalon szabadon lehetett parkolni, de amióta fizető övezet lettünk, azóta ráadásul csak az egyik oldalt hagyták meg, a másik oldalra kibiggyesztettek egy megállni tilos táblát. Mivel a hétvégi forgalom engedi, péntek estétől hétfő reggelig nem járőrözik a közterület-felügyelet, így gyakorlatilag a környékbeliek ugyanúgy használják mindkét oldalt, mint a szabályozás előtt. Fennakadás nincs belőle, és bünti sem, csak el kell állni onnan hétfő reggel 8 előtt. Sajnos a múlt alkalommal elaludtam, későn ébredtem fel, mire lementem, hogy elálljak, ott fityegett a cédula az ablaktörlőbe tűzve. A második eset pedig egy szimpla gyorshajtás.

Nem lenne az egésszel alapvetően semmi baj, aki vét a szabályok ellen, az bűnhődjön, a büntetések pedig azért vannak, hogy elvegyék az emberek kedvét a további kihágástól. Legalábbis ez az elvi álláspont, a gyakorlati sajnos másra enged következtetni.

Első esetben a büntetés időpontja 8.08 perc a cetli szerint. Nem nagyon tudok olyan szervezési elvet elképzelni, ami nálunk, a kerület közepén kezdené az ellenőrzést, kivéve, ha olyan balekokra vadásznak, mint én: akik nem látták még kinn a táblát, vagy elfelejtenek elállni a helyről. Aznap reggel velem együtt 6 büntetett jármű volt csak ebben az utcában.
(azelőtt nem volt ilyen gyakori vendég a közterületfelügyelet arrafelé, a régi trabink sokat parkolt az utcában, egyik év januárjában lejárt a műszakija is, a tisztelt szakemberek július elején szúrták ki a dolgot...)

A gyorshajtás szintén egy olyan történet, hogy az ellenőrzés helye (lakott terület kezdetétől 30-50 méterre) és ideje (szombatról vasárnapra virradó éjjel 0.40) sem azt segíti elő, hogy adott esetben a diszkóbalesetek számát csökkentse, ugyanis nemhogy lámpalengető emberke nem volt ott, aki láttán mindenki a fékre lépett volna, és adott esetben jelez mindenki másnak is, hogy figyeljen, de több mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán a büntetésről tudomást szerezzek. Valószínűleg Józsi beállította a traffipaxot, aztán horpasztott reggelig, a gép meg gyűjtötte a lóvét.

(arra meg külön kíváncsi volnék, hogy ha én Salgótarján belterületén hajtok gyorsan, akkor miért vas megyei közigazgatási mittoménmi küldi az értesítést?)

Hasonlít az elv ahhoz, mint amikor a BKV-ellenőrök nem befelé, hanem kifelé szűrték a bliccelőket a metrón. Az is eléggé bosszantó volt, és még akkor sem azt szűrte le az ember, hogy jegyet vegyen, hanem hogy hogyan kerülje meg az ellenőröket.

Tanulság? Mondhatnám, hogy a KRESZ betartása, de eszembe jut az anno még Slágerrádiós kezdeményezés, hogy egy hétig sok hallgatójuk tartsa be a KRESZ összes szabályát, és rengetegen számoltak be arról, hogy soha ennyire még nem féltek közlekedés közben, mint ekkor. Ráadásul ha az ellenőrzés állandó volna és minden szabálysértésre kiterjedő, akkor szó nélkül én is szabálykövetően közlekednék; nyugaton láttam erre kiválóan működő modellt. De ez sajnos nincs így, mert ha így volna, hetente kapnék hasonló értesítéseket. Így hát nincs mit tenni, közlekedni tovább, ahogy a magyarországi közlekedési kultúra a legnagyobb biztonságban engedi, és befizetni ezeket a csekkeket... és remélni, hogy egyszer a megelőzés fontosabb lesz a bírságoknál.

 

 

2010. jún. 7. 23:59 - írta poku

Hozzákezdtem a szokásosan terjengős postnak, ám már most látom, milyen messze vagyok a végétől. Így egyelőre csak címszavakban jelentkezem:)

Domokos jól van, majdnem 6 kiló, a héten lesz öt hónapos. Kezd kommunikálni a körülötte lévő világgal, és valamit nagyon eldughatott a szájában, mert egyfolytában keresi, váltott kézzel. Persze lehet, hogy hamarosan kibukkan az első foga. A hónapban végre túljutunk a kötelező oltásokon, legalább amiatt nem kell tovább aggódni.

A védőnő melegen ajánlotta a Rota vírus elleni vakcinát, annak magas ára ellenére. 20.000 ft-ba kerül, de úgy gondoltuk, ennyit megér, hogy ne legyen gond. A védőnő nem említette, hogy ezt az oltást két alkalommal kell beadni, és az ár egyenként ennyi. Most már mindegy, ezt a "szívességét" pedig felírtuk a listára a többi mellé.

Egyik nagy reményünk, hogy a tavaly december elején elkezdett és a lakossági közlemény szerint kb. két hetesre tervezett útfelújítás/akármi hamarosan befejeződik az ablakunk alatt és a környéken.

Munkakeresés újra, remélem, hamarosan eredménnyel.

Hamarosan Focivébé:) Hup, Holland!

 

 

2010. márc. 29. 5:28 - írta poku

Telnek múlnak a hónapok, máris eltelt egy újabb a legutóbbi post óta, pedig igazából semmi extra nem történt, ha azt nézzük.

Ha ugyanazt másik oldalról nézzük, minden ami történik, az extra, egyrészt mert az apaságból adódik ez a helyzet, másrészt pedig első gyerek, ami dupán különlegessé teszi a dolgokat: magadban is fel kell fedezni egy csomó mindent, illetve néha vicces, néha kísérteties rácsodálkozni bizonyos dolgokra a gyermekemben, amik bennem is megvannak, vagy teljesen nyilvánvaló, hogy esetünkben Melindától öröklött. Egy nagy hasonlóság közöttünk: én szeretek a hasamon fekve aludni, és ő is. Mármint ő is az én hasamon:) Persze a kettő egyszerre kizárja egymást, de áldozatokat tudni kell hozni.:)

Alapvetően nehézkes megsaccolni, hogy Doma hol is áll a fejlődésben, a koraszülöttsége miatt. Mert ugye született januárban, de minden doki azt mondja, hogy testi, szellemi fejlődése szempontjából az eredetileg megjósolt születési dátumot kell figyelembe venni, azaz esetünkben minden fejlődési szakasz átlag egy hónappal később történik.

Súlyban viszont hozza a születésének megfelelő átlagot - immáron több mint 4 kg - mindenfajta késés nélkül. Igazából két dolgot nem csinál még az átlagos kéthónapos babához képest: nem nyúl tudatosan még a tárgyak után mindkét kézzel, és nem mosolyog még vissza. Bár, az is lehet hogy még ezzel is időben van, csak ő egy komoly csecsemő, és azért. A zajokat, mozgó dolgokat, színeket már figyeli, követi, egy időre le is kötik őt, nézi, és félig tudatosan paskolja a körülötte lévő zenélő/zörgő tárgyakat is  Van egy játszószőnyege, amin gyakorlatilag egy órán belül rájött, hogy nagyott kell rúgnia/taposnia, hogy zenéljen meg villogjon. Még nem unjuk a dolgot, de nem kiabálom el előre: a szőnyeg 0-6 hónapos korig való a gyereknek. (Arról nem is beszélve, hogy Melinda testvérének gyermeke a látogatásuk alkalmával Doma játékainak módszeres végigpróbálgatása során sok időt szentelt ennek a szőnyegnek, vagyis még őt is le tudta kötni. És ő már négy éves.) Nagy cimborája még a szanzavéra nevű csupazöld szobanövény, ami mégis hetek óta minden tisztábatételkor képes lekötni a figyelmét. Emellett a többi szobanövény, a csillárok, valamint a faliképek azok, amikre rá szokott csodálkozni hosszú perceken keresztül. Emellett imád autókázni, még akkor is, ha csak a fényeket meg az eget látja a gyerekülésből. Viszont néhány dolog ki is tudja zökkenteni, pl. egy látogató, még ha csak a gyerekorvos, vagy a védőnő, egész napra borul a kis napirendje, nyűgös és sírós lesz tőle. Ráadásul most jönnek a kontrollvizsgálatok és a kötelező oltások is, remélem azért nem veszi majd túl nehezen ezeket. Emellett borzasztóan frontérzékeny, az ember nem is hinné.

Feltöltöttem kettőnkről ugyanazt a képet a Facebookra és az Iwiw-re. Jót röhögtem, mikor Iwiw-en az egyik cimborám kommentben beírta, hogy "tiszta apja", a Facebookon pedig Melinda egyik barátnője, hogy "tiszta anyja":) Hát, igen, mindkettőnket meg lehet benne látni, de úgy látszik, engem az én barátaim látnak meg jobban, Melindát meg az ő baráti köre:)

Itt szeretnék megemlékezni arról a biciklimről, amelyet körülbelül fél évig volt szerencsém használni, mielőtt valaki úgy nem gondolta, hogy ő akkor eltolja a lépcsőházból. Nem volt egyszerű dolga, hiszen nem a falból egyszer már kirángatott biciklitároló korláthoz kötöttem, hanem a lépcsőkorláthoz, ami ugye egybeépítve a házzal kevéssé kirángatható, de megoldotta: szétcincálta a biciklizárat, amit persze ott is hagyott. Ráadásul fényes nappal kellett mindezt megoldania, hisz reggel még megvolt, estére meg nem. A többi írnivalóm csak átkozódás volna, azt inkább nem vetem netre...:(

2010. febr. 17. 11:31 - írta poku

Anno mikor elkezdtem dolgozni Írországban az étteremben, az akkori főnököm, James - akinek én lettem a poszton az utóda, miután megvált tőle az étteremtulaj - említette, hogy félig magyar, legalábbis az apja magyar volt. És hogy sosem találkoztak.

 

Mondta a nevét is, és a foglalkozását. Nem beszélt többet a dologról, én meg ugye nem kérdeztem, valószínű csak annyi volt a dolog, hogy minden magyar ismerősét - rajtam kívül volt még egy - megkérdezte, hogy ismerős-e neki a név. Nem volt, nem is feszegettük tovább. Később a felmenőjének a neve akkor merült fel, mikor beszélgettünk a lehetőségeiről, mielőtt elhagyta volna az éttermet, hogy lehet-e neki magyar állampolgársága, útlevele, stb.  Szintén nehéz eset, mert pl. a srác nem az apja nevét viseli, nem tudni, hogy van-e apasági nyilatkozat, vagy bármi egyéb írásos dokumentum arról, hogy a srác apja magyar, és ez a magyar ember konkrétan.

 

A dolog azért merült fel, mert ma délelőtt böngésztem az iwiw-et, és találtam egy úriembert, akire az a néhány adat, amit James tud az apjáról, illik: név és foglalkozás, és hát a korát tekintve is nem kellett az első randijának sikerülnie ahhoz, hogy egy olyan korú srác apja lehessen.  Van tehát az apa az iwiw-en, a srác a facebook-on, aki keresi. Közös metszet nincs, vagyis hát vagyok én most. Alapvetően idegenkedem attól, hogy más családi ügyeibe belefolyjak, még a saját családomban is meglehetősen passzív vagyok e téren. A probléma innentől kezdve morális jellegű, és elég érzékeny ugye. James jó srác, és keresi ugye saját sosem látott apját. Ki tudja, apja tud-e arról, hogy ő egyáltalán van. Szóljak-e a srácnak, vagy ne? Még az is előfordulhat, hogy dacára az egyező adatoknak, az iwiw-es fószer mégsem James apja. És bár adatlap szerint egyedülálló, nem jelenti azt, hogy neki ne lenne másik családja akár... voltaképp az ismerősei között az ő vezetéknevével van egy Jamesnél öt évvel fiatalabb srác, valszeg a fia...  szóval: tegyek-e vagy sem, és ha igen, mit?? Dilemma, dilemma...

2010. febr. 15. 0:44 - írta poku

Here we are

 

Túl vagyunk az első hónapon, az első felszedett kilón, az összecsiszolódás első szakaszán. Már ami Domokost illeti, mert én pl. az elmúlt munkahelyi események - napi 12-17 óra fizikai munka, közben összesen három zsömlényi szendvics fogyasztása - következtében egész slank lettem. Melinda már a szülést követő csütörtökön hazajött, így már azután csak egy kórház maradt a látogatásra. Az I. klinika koraszülött intenzív osztályán körülnézve nem aggódtam komolyan: amilyen csecsemőket ott láttam, hozzájuk képest még az amúgy igen pici Doma is maga volt az élettől duzzadó egészség. Főleg, hogy a fiam volt az egyedüli, akinek az inkubátoron keringésfigyelőn és egy infúzión kívül nem volt ráaggatva semmilyen monitor, semmilyen egyéb cső, nem kellett neki semmilyen párásítás, injekciókúra, gyógyszerezés, eljárás, akármi. A dokik sem mondtak semmi hírt - és ha nincs hír, az jó hír - vagyis mindene OK, mindene rendben volt, csak a súlyát kellett feljebb tornázni. Egy hét alatt 5 gramm kajáról felment 25 grammra, a súlya pedig a nyolcadik napon érte el az 1800 grammot, amikor is elhagyhatta az intenzívet. Az utolsó napokban már ki is mondták, hogy nem igényel intenzív felügyeletet, csak a súlyát kell még kissé feljebb tornázni, mehet Isten hírével, ahová mi szeretnénk.

Amilyen kedves és odaadó nővérek voltak az intenzív osztályon, akkora arculcsapás volt a posztintenzíven lévők viselkedése. Lehet, hogy oda helyezték át azokat, akik nem voltak alkalmasak az intenzíves szülők kezelésére, de kirúgni nem akarták őket a nővérhiány miatt, vagy nem tudom, másra nem tudom fogni a viselkedésbeli különbséget. A nappalos nővér ha nem akarok bántó lenni, akkor a "furcsán határozott" jelzővel volt jellemezhető, az éjszakás nővér viszont akkora bunkó paraszt volt, amilyet nemhogy csecsemő posztintenzív osztályon, úgy egyáltalán egészségügyben ritkán tapasztalni, még most is felidegesít, ha rágondolok. Minden érintett szerencséjére Doma kevesebb mint 24 órát töltött itt, 18-án hétfőn már a Madarász utca normál koraszülött osztályára mentünk látogatni a kissrácot. Itt már nem csak napi kétszer 20 perc a látogatási idő, hanem reggeltől estig folyamatos, anyuka benn lehet egész nap estig, gyakorolhatja az etetés-forgatás-tisztábatétel-cumiztatás-sterilizálás-stb. procedúráit, hogy otthon egyedül ne legyen gondja vele. Ide már jöhetnek  egyéb rokonok is látoghatni a szülőkön kívül. És innen jött haza a baba másfél hét után. Kb. két nap alatt az infúziót is levették Domiról, 3-4 nap után pedig már az inkubátorból is kikerült, végérvényesen "normális" bánásmódra áttérve. A nővérek, dokik itt teljesen jó fejek, segítőkészek voltak, a babára is figyeltek és a szülőket is támogatták mindenben.

A kórház maga tele van aggatva mindenfajta emléktáblával, hogy melyik évben kinek a jóvoltából hány millió forintot kapott az intézmény. Nem irigylem tőlük, szükségük van minden forintra, és a nagy összegű támogatások mellett a szülők is segítik a kórház működését mindennapos dolgok és kellékek - pl. elem az órába vagy a vérnyomásmérőbe - megvásárlásával.

Mama, I'm comin' home

Az itthonlét pedig eléggé szürreálisan jó. Furcsa nézni Domokost, ahogy halad előre, ahogy fejlődik, ahogy a kezdetben még nyurga testalkata folyamatosan hurkásodik, ahogy igazi babához illik, ahogy a rá nagy ruhák kezdenek jó lenni rá, ahogy egy-egy apró testrész, gesztus, mozdulat láttán rácsodálkozom, hogy hogy tőlem örökölte, vagy egy másikat pont Melindától. Úgy néz ki, hogy az arcának az felső része Melindára hasonlít - mandulaszemek - az alsó része pedig rám - gödröcskék. Mondhatnám, hogy az álla én vagyok:) Persze vannak nehezebb időszakok, amikor két órás alvás jut maximum egyfolytában, amit egy-egy órás etetési/pelenkázási szakaszok szabdalnak szét, vagy mikor hét órán keresztül próbálsz rájönni, hogy vajon miért sír egyfolytában és nagyon hangosan - és a végén nem jössz rá, viszont elhallgat. Vagy mikor ráébredsz, hogy egy kontrollált mozdulat vagy akár vegetatív dolgok, pl. nyelés vagy egy jókora szarás mennyire tud nem magától értetődő is lenni. Összességében viszont apának lenni jó:D én már a másodikat tervezem, Melinda nem kis rémületére.

... és mennyi a bér?

Mindeközben a meló igazi katasztrófa. Részsikereket elértem bár - egyedül tudom már nyitni és zárni a boltot - és most lenne itt az ideje a továbblépésnek, más osztályok működésével is megismerkedni. Az elmúlt három hétből az első kettő viszont nagyon kemény volt: a francia tulajdonos méltóztatott látogatást tenni a boltunkban, és ehhez az új zónavezető egyfajta sokkterápiát is párosított: a bolt kitakarításához, rendbetételéhez mindenki a bolt személyzetéből naponta 12 órán keresztül dolgozott - vezetők többet - és még egy nappal a látogatás előtt is csak a fejüket csóválták, ahogy újabb és újabb dolgokba kötöttek bele. Az egész boltot ki kellett takarítani nem is egyszer, újrarakni a teljes boltrészt, új szokásokat felvenni, stb. Volt olyan nap, hogy öt dolgozó 36 órát töltött a boltban egyfolytában, hogy az egyik napról a másikra teendő dolgokat meg tudják csinálni, de nekem is volt olyan napom, hogy reggel háromnegyed hattól este fél tízig vakartam a boltot. És a két hét teljes pluszmunkájából egyetlen perc túlóra sem lesz kifizetve senkinek. A motiváció is ilyenformán alakult: az új zónavezető azt mondta a boltvezetőnek: ha nem lesz pozitív a visszajelzés a boltról, akkor a boltvezető repül. Ha pedig ő repül, előtte ő is megtisztogatja kissé a boltszemélyzetet.

Most jön a bukfenc

Már ezalatt is sokat gondolkodtam azon, hogy miért csinálom, hiszen a befektetett energia nem volt összhangban azzal, amit a bankszámlámra várhattam viszonzásképpen. De mégis, valahogy nem jó annak lenni, aki miatt egy teljes munkahelyi kollektíva pluszmunkát végez, vagy aki miatt mások munkája veszélybe kerül, vagy csak szimplán szív. Szóval én is keltem hajnalban, csináltam mindent, amit kellett, miközben folyamatosan agyaltam azon, hogy mi értelme van. A látogatáson túl vagyunk, a munkarend visszaáll a napi 10 órás normális rendbe, ráadásul a látogatás óta eltelt héten itthon voltam apanapon, és mégis holnap lesz az a nap, amikor elhagyom a hajót.

Az ok pedig igen prózai, és az eddigi bajaimhoz semmi köze. Ugye minden 16 év alatti gyermek után 2 nap extra szabadság jár a magyar munkavállalónak, de mikor bevittem a kitöltött kérelmet, hogy a magam részére igényeljem meg a pótszabadságot, a munkaügyön a fizikai melósokhoz szokott néni a szemem láttára tépte össze a papírt, mondván: "újszülött a gyerek, ilyenkor maradjon vele otthon az anyja". Sajnálatos módon az ilyen váratlan dolgok tapasztalásakor először az önkontroll reflexe erősödik fel nálam, vagyis ilyenkor ledöbbenek, mondhatni lefagy a szoftver, amíg értelmezem a dolgokat, hogy jól értelmezem-e, és hogy jogos-e az ezt követő felháborodásom. Így hát már jócskán a kocsiban próbáltam felfogni a dolgot, mire annyira dühös voltam, amennyire az első pillanatban kellett/lehetett volna. Másnap visszamentem, és normális emberi hangon próbáltam a munkaügyes nénivel megértetni, hogy ebben neki semmilyen döntési jogköre nincs, de hajthatatlan maradt, ilyenformán én pedig maradtam annál, hogy: OK, akkor hétfői napon élek a próbaidő adta lehetőséggel és felmondok, nem mellékesen pedig egy munkaügyi pert is megfontolok, de azt is, hogy egy belső eljárást is kezdeményezzek a munkaügyes néni ellen. Döntésemben Melinda csak támogat:)

 

2010. febr. 11. 23:13 - írta poku

Gyakorlatilag egy hónapja íródik egy post, folyamatosan, merthogy mindig van újdonság:) de addig, amíg elkészül, néhány video, ami remélhetőleg mosolyt csal a blogot olvasók arcára...:)

 

 

 

2010. jan. 11. 0:25 - írta poku

Hirtelen, s váratlanul az események alakulásának következtében Melinda terhességének 36-ik hetében, dátumszerűen pedig 2010. 01. 10-én 15 óra 15 perckor e világra nyitotta szemét a fiunk: Domokos.

 

Domokos a szülésznő kezében, születés után 3 perccel.

Sajnálatos módon a kissrácnak kétszeresen is a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, így azonnal császármetszést kellett végrehajtani. A műtét sikeres volt, mind az anya, mind a baba jól vannak, sajnos egyelőre külön intézményben, mert Melinda nincs szállítható állapotban, a kórház viszont nincs felszerelve ilyen pici - voltaképp késő-koraszülött - csecsemő ellátására, így egy ideig, de remélhetőleg nem sokáig két helyre kell rohangálnom látogatni. A baba erős, a tüdeje is - nincs szüksége külön lélegeztetésre, persze azért a biztonság kedvéért az első két napban oxigénnel dúsított levegőt kap. Felsírt, mozgott, tiltakozott a műtét ellen, az inkubátorban pedig estefelé nyugisan szundikált, bár a hangom hallatán mintha kissé erőteljesebben grimaszolt volta. de lehet, hogy az apai szívem mondatja ezt velem:)

2010. jan. 2. 18:37 - írta poku

Ez hosszú lesz.

Bő egy hónap élménye gyűlt és ülepedett eddig, igazából azért nem írtam korábban, mert hihetetlenül lefárasztott a mindennapi meló, alább kiderül, hogy miért. Amennyire vártam, hogy legalább legyen valami munkám, olyan nagy csalódás volt számomra az első pár nap. Most sincs ez másként, csak talán az első negatív tapasztalatok elfakultak már. A meló szar, legalább a kollégák között vannak jó fejek.

Igazából meg sem tudnám mondani, mi váltotta ki belőlem azt a letargiát, ami az első pár nap után fogott el.  Hiszen a főbb dolgok hasonlóak ahhoz, mint írországban, de ami ott elviselhető, sőt kifejezetten élvezetes volt, az itt valahogy lehúz, nyomaszt, depresszív hatással van rám. Fene se érti... persze az egész helyzet teljesen más, lehet hogy emiatt.

A munka egyébként nem annyira nehéz. Mint általában a fizikai munkák, mert ugye ez is az, kiegészítve rohadt nagy - anyagi - felelősséggel, és hihetetlen mennyiségű bürokráciával. A bolt harmadik boltvezető-helyettese lettem, a bolt részlegei közül a frissáru lészen majd az én felelősségem, egyelőre a betanulás korai szakaszában a zöldség-gyümölcs árukért felelek. Ennél nagyobb szívást keveset lehet elképzelni, mert ugye ehhez a "frissáru" címszó alatt jön majd a péksüteményespult, a tejes cuccok, valamint a "csemege" ami a felvágottakat, hentesárut és sajtokat takarja. Vagyis minden ami: mindennapos munkát igényel érzékeny árucikkek, amiket folyamatosan kell ellenőrizni, amelyek a legromlandóbbak, amik a vásárlókat legjobban érdeklik, ésatöbbi. Kissé zavarba hoz az a bizalom, hogy engem bíznak meg ezzel, mellőzve szakvégzettséggel és komoly, évtizedes gyakorlattal rendelkező kollégákat, akik az italokat, szárazárut illetve vegyiárukat kezelik (sic!). Mindezt persze három hónapon belül teljesen el kell sajátítanom, és vizsgázni is fogok belőle(!). Meg az összes többi teendőből. Erre lehet mondani, hogy gyorstalpaló kereskedelmi szakiskola:) Elvileg van képzési terv is rám szabva, de ez olyan, mint Columbo felesége: hallani sokan hallottak már róla, de még senki nem látta.

És mindezt nevetséges fizetésért, heti hat napon keresztül bejárva, szerződés szerint kéthavi munkaidőkerettel, munkanaponként nagyjából napi tíz órát melózva.

Gyönyörű, nem?

Egy hét után a zónavezető már majdnem átküldött egy másik boltba, hogy ott egy beteg BVH-t helyettesítsek. Még szerencse, hogy a boltvezető lebeszélte róla, mondván, hogy egy hét után még nem ismerem a bolti rendszereket és a pénztárelszámolás teendőit. De pl. az első napomon az egyik szállító kamion lejtőn lefelé tolatás közben felakadt a rámpa betonfalára, és mivel az öttonnás terhelést nem bírta a motor sem felhúzni: se le se fel nem tudott mozdulni. A sofőr bölcs lévén majdnem lenyitotta a rámpát, hogy akkor "majd így pakolunk ki", de szerencsére időben lebeszéltük róla. Nehezen fogta fel, hogy gurulós kocsikra pakolt árucikkeket az isten sem tart vissza, ha megindulnak... Szintén az első nap már volt alkalmam találkozni a helyi hajléktalanok néhány képviselőjével, ugyanekkor volt alkalmam megtapasztalni egy kiskorú 5-6 fős hiperpigmentált csapat lopási próbálkozását. Mondhatni sűrű nap volt.

Maga a csapat egyébként szintén szokatlan. Három kivételével a kollégák számára nem volt egyértelmű és magától értetődő a kollégiális tegezés. Vagy annyival idősebbek, vagy annyival fiatalabbak. Amúgy persze mindenki jószándékú, segítőkész, épp csak nem nagyon találok velük közös témát. Persze ez lehet csak a friss ismeretség miatt.

A cég is egyébként furcsa, legalábbis ezen a szinten. Gyakorlatilag úgy kötöttünk szerződést, hogy önéletrajzot nem látott tőlem senki. A bolti dolgozók nagy része ha van is érettségije, azt tutira estin szerezte meg, a központból pedig jönnek a marketingosztálytól, a zónavezetőtől és minden fejestől a bölcsességek. Majdnem hanyatt estem, amikor felhívták a bolti dolgozók figyelmét egy körlevélben karácsony előtt a "fészing" és "mörcsendájzing" fontosságára (az idézet betűhív:)). Ez főleg úgy volt számomra meglepő, hogy a legalapabb, legismertebb külföldi élelmiszerek nevét - pl: prosciutto pizza, merlot, stb.- vagy a pénztárprogram parancsait is teljesen fonetikus magyarsággal ejtik (adjust, finalize, update, de pl. a redeclare az túl nehéz, azt egyszerűsítve "ridikül"-nek mondja mindenki.).

(Azóta kiderült, hogy a fészing az nem más, mint magyar szakkifejezéssel a "falazás". Vagyis, hogy a készleten lévő áru mennyiségének csökkentése érdekében nem kell a polcot feltölteni, hanem csak előre kell húzogatni a dolgokat, mintha lenne ott áru.)


Lassan bár, de hozzászoktam a dolgokhoz, megismertem a kollégákat, és elkezdtem ismerkedni mindazzal, amit majd tudnom kell ha hosszútávon ezen a pályán ragadok. Erre két hét után kedden délután egyszercsak jött a boltba egy e-mail, fél órával a munkaidőm vége után, hogy másnap reggel hatkor egy másik boltban kezdek, egy bizonyos "savanyúság-projekt" indulása miatt. Sem én, sem a boltvezető, sem pedig a másik bolt vezetője nem tudott erről az égvilágon semmit, a zónavezető meg cseszett szólni bármit is. Így hát egy másik boltban landoltam másnap, és ha valaki az első három nap után azt mondja, hogy kerülök majd olyan helyzetbe, hogy visszasírom az első boltot, biztos hülyének nézem. És mégis megtörtént.

A "projekt" mint később kiderült, azt takarta, hogy kimért vecsési káposztát és még négyfajta savanyú terméket kellett kínálgatnom a boltban, mint ahogy azt pl. a Tesco-ban a termékkóstoltatók teszik. Mindenkinek rejtély, hogy miért nem volt elég, hogy egy tanuló valamelyik partner szakiskolából, miért egy BVH kellett káposztát markolászni. Utáltam, mint még semmi mást, hiszen sem szellemileg, sem fizikailag nem terhelt le, és persze senki nem tudta, hogy meddig tart a "projekt". Karácsonyig biztos, újévig talán, és utána?? A zónavezető ismét nem tartotta fontosnak, hogy tájékoztasson bárkit is.

Ráadásul a második bolt szokásai még inkább gázak voltak. Ha az első helyen hideg volt a fogadtatásom, itt egyenesen ellenszenves. A boltvezető annyit mondott, hogy pakoljam ki a zöldséget, majd mikor kész voltam, odajött, és mondta, hogy nem jó, pakoljam át. Megtettem. Utána visszajött mégegyszer, és mondta, hogy nem jó, pakoljam át. Akkor már nem tettem meg, megvártam, amíg visszajön, és megmutatja, hogy mit hová akar. Folyton rohangált a boltban, mindent ellenőrzött, és mindent csak ő. Emiatt meg alig haladt bármi. Mikor mondtam, hogy vannak dolgok a zöldségkipakoláson kívül, amit meg tudok tenni, mint betanuló BVH, akkor leszerelt annyival, hogy egyelőre foglalkozzak a helyi szokások elsajátításával:S Aztán odajött egy idősebb nő, akit életemben először láttam(!), és azt mondta: "igaz, hogy én köszöntem, és te meg nem köszöntél, de azt kell csinálnod úgyis, amit én mondok" majd otthagyott. Eme bűbájos bemutatkozást további hasonló kedves aktusok sorozata követett, de az szembetűnő volt, hogy azon kívül, hogy néha kijött, leszedte a remittendát, megjegyezte, hogy "de egy ocsmány ez a zöldség" és lebaszott mindenkit, más munkát a nő nem végzett a bolttérben. Az irodában is alig, szinte mindig úgy láttam, hogy a bolt közepén egy széken cigi-kávé, és persze mindenki más basztatása. Később kiderült, hogy ő is egy BVH. A társaság többi tagján is lehetett érezni, hogy egy kellemetlen BVH, egy mindent túlellenőrző, de világos utasításokat sosem adó boltvezető mellett a beosztottak sem lesznek épp összetartóak. Néha négyszemközt beszélgetés során - ilyenkor tudtam meg, hogy kit hogy hívnak, mert senki nem fáradt az én bemutatásommal és ilyen butaságokkal... - kiderült, hogy aki nemrég érkezett más boltból, azok is ilyen zavarodottan figyelték a történéseket, és próbáltak alkalmazkodni.

Folyamatosan kapcsolatban voltam az eredeti boltommal, ahonnan végre jött egy füles: Karácsony után mehetek vissza az eredeti helyemre, az eredeti boltom vezetője lebeszélte a zónavezetővel. Csak épp a savanyúságos-bolt vezetőjének nem szólt erről senki. A biztonság kedvéért karácsony után még visszamentem, és kiderült, hogy a zónavezető megváltoztatta a dolgot, és még egy hétig maradok. Ez a hét ma telt le, és megint csak pletyka, hogy megyek vissza az eredeti boltomba, biztosat senki nem mondott. Holnap kiderül. Ez egyébként nem kicsit dühít. Az egy dolog, hogy a szerződésemben is benne van, hogy rugalmasan kezelik a helyet és az időt, de hogy ennyire szó nélkül ide-oda rángatnak és nemhogy nekem, de még a többi érintettnek sem szól egy mukkot sem az illetékes, az már felháborító. Nem tervezem sokáig maradni így, de ha végképp tele lesz a tököm hócipőm, akkor lelépés előtt a bolt falán közzétett igazgatói köremail összes címére írok egy e-mailt a zónavezető taplóságáról, rohadjonmeg.


Közben be is olttattam magam. Nem mintha valaha be akartam volna, vagy hogy felülnék a gerjesztett H1N1-gyel kapcsolatos hisztériának. Szerencsére jó immunrendszerem van, fősuli másodév óta nem volt semmi influenzajellegű fertőzésem. Túléltem a SARS-ot, a madárinfluenzát, a legközelebbi kutya-, macska-, ló-, tücsök- papucsállatka-, troll- vagy bármi egyéb influenzát is valószínűleg túl fogom, bármilyen jellegű vakcina nélkül. Mikor Ukrajnából jöttek a hírek, hogy mekkora nagy járvány van arra, írtam egy mailt unokatesómnak, hogy mi újság, és ő csak annyit írt, hogy a szülei voltak kicsit betegek, de már túl vannak rajta. Korábban a környezetem is masszívan elutasító volt az oltással kapcsolatosan, de mára már ez annyira megváltozott, hogy mindenki ráállt a térítésre, volt aki arrogánsan ennyit közölt velem: oltatok, vagy meghalok. De mivel eddig sem mások miatt nem olttattam magam, ezért gyakorlatilag leszartam az új véleményüket.

Véleményemhez ez a cikk áll közel: http://www.es.hu/?view=doc;24387

Viszont volt, amit nem tudtam leszarni: feltett tervem ugyanis, hogy a gyerekem születése apás szülés legyen. Viszont ha nem vagyok beoltatva, akkor a hülye orvosok megtagadhatják a belépést a szülőszobába, így nehezen bár - mintha erőszakot tennék magamon - de elmentem, és megszúrattam magam. (Gyakorlatilag semmilyen immunreakciót nem váltott ki az oltás belőlem.) Mindegy, az oltás megvan, az ellenérzéseimet meg lassanként feldolgozom. Visszautalva a cikkre: igazán kíváncsi leszek, hogy ha lezajlik az influenzahullám, hány áldozata lesz a sertésinfluenzának, a dokkerek még jósolnak egy nagy hullámot január-februárra.

További nagy hírek: környezetünkben egyfajta baby-boom indult, Melinda után nem sokkal teherbe esett a fél csoport, akivel együtt dolgozott a cégnél, de ami fontosabb és nagyobb hír: a testvérének a felesége, most ősszel pedig az én testvérem is. Nem fog unatkozni a kissrác, hálistennek.:)

Szapy a cuccaid csak arra várnak, hogy jelt adj, és egy címet, ahová küldhetem:)

2009. nov. 30. 1:49 - írta poku A múlt heti telefonhívásról kiderült, hogy rosszul gondoltam: igencsak döntési helyzetben volt az akadékoskodó fószer a telefonon: egész pontosan ő a jövendő főnököm főnöke, szerencsére azonban a személyes találkozó olyan jól sikerült, hogy 10 perc után a boltvezető asszony kifejezte szimpátiáját, és mondta, hogy szívesen dolgozna velem együtt, ennek meg már az ismeretlen nagyfőnök sem mondott ellent. Mindenesetre az igen választ követően további két és fél órát töltöttem még a boltban, immár a jövendő feladatokról, a bolt helyzetéről beszélgetve.

Ez azonban akkor még nem volt nyilvánvaló. Akkor, a belépést meglebegtették előttem, és utána egyhetes csend következett. Szerdán fogyott el a türelmem, felhívtam újra az úriembert, és lőn, pont másnap írták alá a felvételi kérelmemet, így vissza is hívtak, és dec. elejével kezdhetek is dolgozni. Persze aznap késő délután jött egy újabb telefon melóügyben, ami fut is a háttérben, de az jó lenne, emez meg biztos. Csak hogy ne legyen könnyű az élet és a választás.

A babacuccok beszerzése jól alakul, a legfontosabb dolgok már megvannak. Egészen vicces dolog egyébként ilyesmit vásárolni, én pl. már alig várom, hogy a játékokat kezdjük összegyűjteni a kisembernek, rengeteg tippem van, hogy ő mivel is szeretne majd játszani;) De pl. a ruhák is tartogatnak szórakozást, személyes kedvencem az "if you think i'm cute, you should see my dad" feliratú pulóverszerű ruhadarab, amit természetesen megszereztünk a boltosnénitől annak ellenére, hogy jövő szeptember környékén lesz akkora a kissrác, hogy hordani tudja majd. Hisz addigra elviszik. Vagy pl. Melinda által az egyik angol babaruhaboltból hozott rugdalózó, amely újszülöttek számára készült, és mellrészén ott a Newcastle United címere. Nem lehet elég korán kezdeni a szurkolást sem:) (azért majd én is elmegyek abba a boltba, hátha találok csapatpreferenciámnak jobban megfelelő ruhákat a kicsire, mégiscsak jobb ugyanannak a csapatnak szurkolni). Emellett van annyi kismillió apróság, az ember nem is hinné.

Komolyodó súlyproblémám kezelésére elkezdtem a "kettlebell"-nek nevezett testmozgást is. Ez angol neve ellenére egy orosz módszer, és kiderült, hogy édesapám kiképzésének is része volt anno a szovjet haditengerészetben, sőt, leszerelése után ő is vett egy kisebb (16 kg) súlyt gyakorolgatni. Elkértem tőle, már fel is hoztam a lakásba, de egyelőre még nem kezdtem el lóbálni, múlt hétfőn edzésen a 12 kilóssal is annyira megerőltettem a bal kezem, hogy nem tudom a vállam fölé emelni:S Remélhetőleg hamar gyógyul majd, kímélem ahogy tudom.

2009. nov. 18. 14:41 - írta poku Keleten a helyzet nagyjából változatlan.

Folyamatos átlag 25 elküldött önéletrajz/hét statisztikával is csak 3 interjúm volt eddig július óta. Első körösök, további eredmény nélkül. Pedig nem mondhatni, hogy nem megyek egyre lejjebb és lejjebb, a kevés számú elutasító visszajelzések némelyikében túl sok tapasztalatra hivatkoznak. Talán igaz, talán nem, de ettől még egyrészt munkám sem lett, másrészt meg okosabb se lettem tőle.

Próbálom az ír tapasztalataimat is kamatoztatni, de az sem egyszerű. Egyrészt nálunk gyorsétteremlánc kevés van, az egyiknél nem sikerült az interjúm, a másiknál csak jövő évtől lesz toborzás. Marad a harmadik, amit meg is látogattam, mármint a nekik toborzó fejvadászcéget. Ritkán volt ennyire negatív tapasztalatom még interjún, a tanácsadó hozzáállása annyira amatőr volt. Egész egyszerűen csak arra volt alkalmas, hogy egy ügyfél által elvett papírt elvegyen, és begyakorolt szöveget eldaráljon, és masszívan ellenállt minden olyan próbálkozásnak, ami ebből a sablonból kimozdította volna. A végén már csak széttettem a kezem, és eljöttem.

Gyanús volt, hogy egy általam eddig nem ismert fejvadászcégnek honnan van belvárosi irodája, - ami alapterületét tekintve mondjuk a hatszorosa lehet azoknak, ahol én korábban dolgoztam - honnan van ilyen gyorsan multicégekkel szerződése, nomeg a hozzáállás és a cég belső arculata is ismerős volt valahonnan. Némi guglizás után kiderült, hogy igazam volt: egy korábban szakmai berkekben hírhedt cégről van szó, amely a hozzáállásáról, a törvények rugalmasan kezeléséről és politikai hátszeléről volt híres korábban, a sok balhé miatt úgy látszik, kénytelen volt új nevet felvenni. Ezek után már nem is csodálkoztam a dolgon, bár nagy reményt sem fűzök a sikerhez. Már csak azért sem, mert a beszélgetés során legalább annyi kiderült, hogy egy étteremvezető helyettes itt magyarországon ennél a cégnél érettségivel bárki lehet, nem szükséges sem végzettség sem tapasztalat - éppen ezért az én tapasztalatom sem jelent előnyt - viszont a fizetés olyan röhejesen alacsony, hogy ezek után nem tudom, hogy pl. a pénztárkezelők keresnek-e minimálbérnél többet. Hét éve Nyíregyházán kerestem pályakezdőként ehhez hasonlóan. És ez a világ top3 étteremláncának egyikénél, akik igazán nem panaszkodhatnak mondjuk alacsony forgalomra, bevételre...

Egy bevásárlás alkalmával láttam szintén hirdetést, gondoltam, megpróbálom. boltvezetőt, helyettest, ilyesmit kerestek. Előfeltételek nem voltak, legalábbis feltüntetve, csak egy hely/idő amire elmentem. Egy pszichológiai teszt volt mindössze, meg papírkitöltés/regisztráció, ilyesmi, és most hívtak, hogy sikerült. Úgyhogy holnap meglátjuk, mire megyek a bolti kereskedelmi hálózatban. A telefonon egy fószer felhívott, hogy egyeztessen velem időpontot, aztán meg kiakadt, hogy hogy gondoltam én, hogy egy éttermi tapasztalattal bolti melóra jelentkezem. Szerencsére neki a dolga csak a találkozó leszervezése volt a dolga, a döntés nem az ő dolga, a kérdéseiből meg legalább tudom, hogy holnapra miből kell felkészüljek. Reméljük a legjobbakat.

2009. okt. 21. 18:31 - írta poku Szapynak is volt évfordulója tegnap, immáron a harmadik. (gratula neki) Nekem csak az jutott eszembe, hogy tegnap egy éve kezdtem melózni az étteremben.

Remélhetőleg jövőre is lesz mire emlékezni.

2009. okt. 14. 17:53 - írta poku

Megállt az élet. Vagyis inkább nem állt meg, hanem olyan, mint a fizikakönyvekben az elméleti példa: mikor a test egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, mentesen minden külső behatástól. Melindával készülünk az előttünk álló dolgokra, kisegítünk mindkettőnk szüleinek a mindennapi dolgaiban, küldözgetek pályázatokat, és ennyi. A napok peregnek, elvagyunk, minden csendes. Talán vihar előtti csend... (?). Mindenesetre most is csak azért írok, hogy írjak. L'écriture pour l'écriture, hogy ne punnyadjon be a blog végleg.

 

Ezt egyszerűbben úgy írhattam volna le, hogy: nem történik semmi különös.


Azaz nem egészen: július óta először volt egy interjúm. Nem épp a legideálisabb dolog több szempontból sem, ha viszont azt nézzük, hogy legalább volt, megtörtént, akkor máris jobb színben tűnik fel. Nem galoppírozom el magam, a fejvadász is megmondta, hogy a több közvetítőiroda közül nekik is van olyan jelöltjük, akit szakmailag alkalmasabbnak gondolnak a posztra, és hát valszeg a többi irodának is, de azért biztattak, hogy nem esélytelen a dolog, az én oldalamon a nyelvi és személyiségi tényezők jók. A súlyozás pedig úgyis a jövő munkaadó reszortja, ő majd eldönti, neki melyik a fontos, vagyis szurkoljak, hátha. Szóval, szurkolok, hátha.

Közben Ciaran esete elgondolkodtatott a magyar munkaerőpiac sajátosságain, amit most így az írországban tapasztaltak és most hallottak tükrében kell értékelni. Mert ugye vagyok én, 5 év HR-es, adminisztrációs, stb. (minden, ami összefügg) plusz egy év külföldön szerzett vezetői tapasztalattal. Az eddig régen szokásos módszerrel keresek munkát, amivel tavaly ilyenkor két héten belül jött az első visszahívás, átlag három interjú összejött egy héten, és egy hónapon belül volt munkám. Most három hónap elteltével lett meg a második interjúm egyáltalán. A külföldi munka HR vonatkozásai nem számítanak, csak az, hogy egy évig mással foglalkoztam, vagyis a tudásom elavult. A HR-nek csak a toborzási részét ismerem jól, más területeire csak kisebb rálátásom van, ez itthon megintcsak azt jelenti, hogy az én esélyeim csorbulnak ezáltal. Az éttermi melóval meg nem tudok mit kezdeni, mert nincs végzettségem, és kis hazánkban 95%-ban még mindig papírfüggőek ezek a pozíciók. Egyéb helyeken: kávézó, koktélbár, stb. szintén nem veszik figyelembe, mert az étterem az nem kávézó. Más területen pedig nincs tapasztalatom.

Ciaran beballagott Angliában egy bankba, hogy állást keressen. Nem aggódott különösebben, hiszen a szigeten egy minimálbérből is el tudja tartani a családját. Megkérdezte, hogy keresnek-e pénztárost, és hagyott ott egy önéletrajzot. A bank megnézte az önéletrajzát, amiben étteremvezetői tapasztalat volt eddig mindösszesen, hiszen 15 éves kora óta bárokban, étteremben, stb. dolgozik. Felhívták, és mondták neki, hogy látják, hogy hosszú idő óta van ügyfélkezeléssel tapasztalata, felajánlottak neki egy HR-generalista állást egy bankban, arra az időre, amíg kiképzik a banki belső folyamatokra, és 18 hónap múlva csinálnak belőle egy bankfiókvezetőt. Nincs szakirányú végzettsége, sem közép- sem felsőfokon, nem gond, hogy még csak számlaügyintézni járt bankban azelőtt, hogy tapasztalata sincs, biztosítják számára a képzést. Lehúz másfél évet a HR-en, és utána kinevezik Branch managernek. Ennyi.

 

Még mindig meglep, hogy a Magyarországon szokásoshoz képest mennyire könnyen mennek a dolgok a szigeten. 

 

A két helyzetet összevetve elgondolkodom rajta, hogy a magyar munkaerőpiac miért ilyen rugalmatlan? Ha nem rendelkezel olyan tapasztalattal, ami 100%-ban fedi a betölteni kívánt pozíció követelményét, akkor esélyed sincs. Az én példámon: ha HR-szolgáltatónál voltál HR-es, akkor marha nehéz dolgod van, hogy válts szervezeti HR-es oldalra. (Vica versa is igaz egyébként, csak nem jellemző, mert a lóvé a szolgáltatói oldalon kevesebb.) Ha esetleg óriási mázlival bekerülsz egy HR-osztályra, ott szinte biztosan adminisztrátorként indulsz, mert az előző tapasztalataidat nem feltétlenül gondolja relevánsnak az új munkáltató. Ha kinövöd magad, és kapsz HR-es feladatokat, akkor egy másik cégnél csak ugyanarra a feladatra van esélyed pályázni, mert ha toborzó voltál, akkor nem ismered a szervezetfejlesztést, ha szervezetfejlesztettél, akkor gőzöd sincs a HR-kontrollinghoz, ha kontroller voltál, akkor nem szagolsz sokat a teljesítményértékeléshez, és így tovább. Ha generalista voltál, akkor talán van rálátásod egynél több területre, de nem olyan mélységben, mint egy specialistának. Talán azért van ez így, mert nem hiányszakmában kereskedem, hanem ott, ahol a túlkínálat sokszoros, nem tudom. De gondolom, akkor a brit szigeteken is hasonlónak kellene lennie a helyzetnek - ne feledjük, a válság azért a briteknél is aratott rendesen - csak a súlyossága lenne más, a fenti példából pedig nem ez látszik. Az is lehet, hogy csak én látom ezt így, nem kizárható, hiszen az enyém csak egy látószög a lehetséges sokból. Vagy csak pechszériám van.

 

Mindent összevetve azt hiszem, bizonyos szempontból életem legdepresszívebb szakaszát élem meg. Ez persze nem jelent súlyos esetet, hisz nem volt még túl sok ilyen időszak.:) Remélem, nem is tart sokáig, és nem csak passzívan remélem, hanem kész terveim is vannak a kilábalásra. Addig pedig kitartok, gond nélkül.

2009. szept. 15. 23:50 - írta poku Különösebb események nélkül telnek mostanában a napok. Még élvezném is, hogy semmitteszek, csak hát a munka nélkülisége, és az, hogy egy idő után mindenképp tarthatatlan ez az állapot, és persze egyre közeledik a határideje, szóval egy kissé feszélyez. Mondhatni, stresszel. Igyekszem ettől függetlenül túlélni, eddig sikerrel.

A munkakeresés semmi változást nem hozott: önéletrajzok mennek a neten fellelhető összes szóba jöhető álláslehetőségre, de egy telefon sem jön vissza. Még a legreménytelibb helyekről sem. Nem adom fel akkor sem...

A veszélyes élet pedig arra vonatkozik, hogy újabban a fővárosi lét új aspektusát ismerem meg: kaptam egy biciklit, még születésnapomra. Kicsit furcsa a "kritikus tömeg" tagjának lenni, de szerencsére eddig nem volt halálközeli élményem... persze igyekszem nem feltétlen a legforgalmasabb helyekre menni, és azt is tudom, hogy Pesten ez csak idő kérdése.

Voltam focimeccsen. Nem mindennapos az esemény, de nem csak a játék miatt lett emlékezetes. Melinda barátnőjének párja egy portugál úriember, és adódott az ötlet, hogy akkor úgyis jön egy fontos meccs, aki szereti a focit, annak egy nagy alkalom kimenni, menjünk együtt. Felhívtam Atát, mondta, ő is kinn lesz, tök jó. Sajnos a meccs előtt kiderült, hogy Melindának közbejött egy orvosi vizsgálat, és nem biztos, hogy el tud jönni, így hát idejekorán elkezdtem keresni társaságot. Érdekes volt: kb. 15 ismerőst kérdeztem meg/hívtam el, és ilyen vagy amolyan indokkal, de mindenki lemondta. Az is, aki focirajongó, az is, aki csak alkalmanként néz meccset, és az is, akit nem érint a foci. Egyszerűen mindenki. A meccs előtt szomorúan hívtam fel Atát, hogy legalább ha már nekem nem lett társaságom az említett barátni páron és saját társaságukon kívül, legalább igyunk egy sört előtte. Kiderült, hogy Ata társasága (osztálya?) visszamondta, ennek köszönhetően ő is otthon nézi a meccset... pedig ha szól, vagy hamarabb felhívom, mindkettőnk gondja megvan oldva. Így hát eladtam egy jegyüzérnek a jegyet, a felárból meg vettem egy szurkolói sálat. Sajnos a meccset buktuk... Amúgy nem volt rossz, a telt házas stadionnak is megvan a hangulata, ami nem utolsó, de sajnos a látott meccsen az ár-érték arány inkább afelé hajlik, hogy otthon nézzem meg, ami érdekel. Ott még legalább tudom is, éppen kinél van a labda, távcső nélkül is.

A mai nap egyik eseménye lett volna, hogy a munkaügyi központban intézem a regisztrációmat. A mindössze 15 perces művelet a magyar bürokratikus rendszerek következtében négy órát vett el az életemből, utazás nélkül. valami új rendszert vezettek be ugyanis az ügyfélfogadási rendben. Régen ugyanis mindenki kapott egy nevet és egy időpontot, hogy mikorra menjen. Az volt a baj, hogy kevés idő jutott egy-egy álláskeresőre, és ha valaki nem volt ott időben, akkor csak arra volt idő, hogy egy későbbi időpontra behívják.

Ehhez képest az új rendszer szerint hiába van időpontod és neved, sorszámot kell húznod az ügyintézőhöz - ha élelmes vagy, akkor elmondják, hogy kérj számot soron kívül, ez csak 15 percet vesz igénybe, ha nem, akkor végigállhatod az utcára kilógó végű sort is - és utána majdcsak hívnak egyszer. Nekem még mázlim volt, mert csak fél egyre mentem, de volt olyan, aki reggel 10.30-tól várt délután háromig. Hát, nem tudom, mi értelme volt "bevezetni ezt az új rendszert", ami az álláskeresőtől kezdve az ügyintézőkön keresztül a központ főnökségéig senkinek nem jó.

2009. aug. 27. 2:26 - írta poku Sajnos a kezdeti optimizmusom kezd kissé alábbhagyni. Az a vidámság, amit még az Írországban lezsírozott állásinterjú adott, mára már a múlté; igazából a hurráoptimizmusom Lajosra is kihatott legutóbb, sajnos nem lett happy and a vége. Ami a legszomorúbb, hogy azóta viszont néhány elutasító automatikus e-mailen kívül semmi nem jött visszajelzésként a pályázataimra. vagyis az előző postban felvetett helyzet nem változott: nincs egy lehetőségből egy állás.

Vigasztalom magam azzal, hogy nyár vége van, most érnek vissza a horvát tengerpartról a HR-esek, hogy a nyaralásban elgyötört és elfáradt testüket kissé megpihentessék a munkahelyükön, és talán elkezdjék törni a fejüket a szeptember-december közötti időszakon, és fellendül a munkaerőpiac, tömegével jelennek meg a jobbnál jobb lehetőségek ezután... szóval, türelem és kitartás, ez az amire most szükség van.

Viszont ezt a mostani periódust túl kell élni. Ennyi a dolog titka mindössze. Lehetőleg depressziómentesen, bár ez nagyon keveseknek szokott összejönni. Ja, és természetesen pályázni, keresni tovább, töretlenül. És végül találni egy jó állást, sajnos ez a része már nem csak kizárólag rajtam múlik.

Elgondolkodtató viszont, hogy Magyarországon a munkakultúra mennyire más, mint az Írországban tapasztalt... Az egy dolog, hogy ma még a papír bűvölete mindig megvan, bár jobbára az állami, közalkalmazotti/köztisztviselői pozícióra jellemző, hogy az alkalmazás feltétele nem a nyelvtudás, hanem a nyelvvizsga. (vagyis: én egy év külföldi tartózkodással nem tölthetek be bizonyos pozíciót, de ha gimnáziumi éveim végén okosabb és előrelátóbb lévén megcsinálok egy nyelvvizsgát - akkor még simán meg tudtam volna csinálni - akkor betölthetném a pozíciót akkor is, ha a nyelvvizsga megszerzése óta egy mukkot nem szólok angolul. Arról nem is beszélve, hogy ezek az állások tipikusan olyanok, hogy nem kell nyelvet használni a betöltésekor, csak azért írják be a kritériumok közé, mert manapság már mindenhez kérnek valamilyen nyelvismeretet.
Az viszont külön elkeserítő, hogy az egyik jelentkezésemet azért utasították el, mert a megszerzett HR-es munkatapasztalatom nem friss, mostani, vagyis hiába dolgoztam 6 évig a szektorban, mivel kihagytam egy évet, nem veszik figyelembe a pályázatomat. vagyis: ha vissza akarsz térni külföldről, az esélyeid elég karcsúak... szeretném remélni, hogy elszigetelt jelenségről van szó csak.

részletes munkaerőpiaci összehasonlítást nem tudok sajnos adni, egyrészt mert odakinn - szerencsére - nem volt túl nagy merítésem, másrészt pedig itt Magyarországon a jelentkezők elutasításáról szóló visszajelzés még eléggé kuriózum sajnos. Úgyhogy igen ritkán tudja meg az ember, miért is nem ő a kiválasztott. De igyekszem nem törődni vele, és pályázni tovább. Mást úgysem tehetek.

2009. aug. 4. 21:39 - írta poku

Viszkilend után pálinKaland földjének levegőjét szívom. Egyelőre még minden szép és jó, leszámítva, hogy nincs munkám. A helyzet csak abból a szempontból aggasztó, hogy eddig sosem történt meg, hogy egy álláslehetőségből egy állás bejöjjön. Még odakinn lezsíroztunk egy interjút, azóta túl vagyok a másodikon is, elvileg a héten visszajeleznek.

A hétvégén a balatonon voltam, a tó mértani közepén dekkoltam egy éjszakát. Melinda nagybátyja révén jött a lehetőség, hogy egy 24 órás vitorlásversenyen legyek szervező, egyrészt éjszaka a tó közepén, másrészt a befutónál. Csendes, nyugodt éj a víz mértani közepén... néha körbeúszni a hajót, persze csak mielőtt a megivott sörök hatni kezdenének. Igazi csendes, nyugodt este volt, még a szúnyogok sem voltak sokan. A hajó ráadásul egy elég régi és híres darab volt; ha minden igaz, azon a hajón forgatták Bujtorék az Ötvös Csöpi-féle filmek némelyik jelenetét. Képet, sajnos nem találtam nagy hirtelen.

Kifutás előtt pedig bevásároltam sörből magam is, és kipróbáltuk a citromos Gössert. Az ital érdekes... mondhatni, mivel nálunk nincs hagyománya a cidernek, ezzel pótolják a piaci rést. Mit mondjak, nem rossz az ital, de egy Kopparbergért nem adnám. Ráadásul, ha nagy melegben szomjas az ember, amikor tényleg nincs jobb egy korty hideg sörnél, akkor ha ezt kapja az ember, elég kellemetlen meglepetés...

Írországi bankom megtalált Magyarországon is, hála az égnek. Azonban a címzéssel vannak problémáik...

2009. júl. 25. 0:57 - írta poku

Az önkéntes száműzetés végeztével egyfajta mérleget érdemes vonni. Összességében úgy vagyok vele, hogy nem adnám egy vagyonért hogy itt voltam, de nem adnám kétszer annyiért, hogy mégegyszer menjek. Amiért mentem, megvan, a mérleg pozitív, mégsem bánom, hogy vége, és újra visszacuppanok a kis sárgább/savanyúbb magyar valóságba.



hiányozni fog:
- Guiness
- angol trifle
- az emberek lazasága
- az ír kocsmák
- a körtés és epres cider




nem fog hiányozni:
- az időjárás
- az emberek hülyesége
- az, hogy mindig ugyanazt a négyfajta kaját ettem
- az írek külföldiekhez való hozzáállása
- a Tesco semmitérő választéka
- az, hogy minden fordítva van
- az, ahogy az írek esznek
- az, amit az írek esznek
- hogy az életritmusom gyakorlatilag elszigetelt mindenkitől a kollégáimon kívül
- az elhunytak névsora, amit a rádióban naponta kétszer bemondtak
- a folyamatos költözés
- hogy a vásárláson kívül nem volt értékelhető napi program a városban
- hogy a lakóhelyemtől minden rohadt messze volt
- a limericki tömegközlekedés
- az ír "kávé"

fenti listák még bővülnek majd utólag, legalábbis a második, nagy valószínűséggel. de ezekből is látszik, hogy jobb itthon.